A mai ember imádsága
Segítsd minket, földi vergődőket
létezni emberi méltóságunk szerint!
Segítsd a hitet visszatérni a lélek otthonába,
hogy teremtve-alkotva élhessünk megint!
Add nekünk a Valódit vissza,
hogy önmagunkban megtaláljuk azt!
Segíts öröm pillanatra lelni, ha fáj a nehéz,
és abban lelni vigaszt.
Hozd vissza az igaz szerelmet,
a valódian csillogó tekintetet!
Földi útján segíts
Anyát , Apát és kicsiny Gyermeket!
Áldd meg újra az Embert,
hogy megáldhasson Ő is más létezőt,
segíthessen beteget, éhezőt,
irgalomra vágyó nyomorultat, szenvedőt.
Adj nekünk új esélyt,
mert reményünk a jobbért még él ma is.
Hadd kezdjük újra és jól,
ahogy valóban akarnád, Istenem, Te is!
Ágak tükröződtek asztalomon
Káprázatban vesztem el
-néha kell, néha kell-
van úgy, hogy a valóságnak nincs már hely.
A tükröződést olyan jó volt élni pár percen át,
hinni tudtam a csodát…
Persze a valódiság feddőn nézett felém.
De ki bánja,
ha a csoda már enyém…
Ebbe mártom valóságomat.
Istent kerestem a parton
Isten kerestem a parton, ahogy lépegettem,
és észrevettem,
hogy másképp érkeztek a hullámok aznap…
Elborított a tüdőmet tágító szépség,
az elevenség, a mélység,
a szikrákat szóró kékség,
amihez szemem kevés volt már,
kellett hozzá bőröm és szívem,
minden sejtem éhsége és szomja,
fájdalmam, ami lelkemet nyomja,
és kellett hozzá a remény,
igen a remény.
Nézni nem volt elég…
Napot csillanni nem láttam vízen így még.
Néztem lányomat
Nézem lányomat.
Milyen bátran él.
Mindent okosan remél.
Istenem, mennyivel bölcsebb már, mint én…
Nem érdeklik ősi bánatok,
nem néz rá halott,
hogy számon kérje,
az ezer év neki miért nem fáj,
és hová lett a hűség a szenvedéshez…
Lányom már elveszi, ami neki jár.
Ahogy nézem lányomat,
lelkemből mázsás teher szakad.
Boldogan látom,
hogy jó felé viszi az akarat,
jól használja az életet,
és tanít bennünket,
hogy nekünk is szabad.
Nézem lányomat.
Szabadon-hűséggel szeret.
Érti az irigyeket,
belül bölcsen nevet,
megrázza dús haját,
és tovább szeret.
